2019.07.29.
Orsolics Zénó – függőség, terápia, 3 gyerek
Mi is ez az írás? Egy őszinte vallomás? Egy „film” „happy end”-del? Talán nem más, mint egy ember lelki lemeztelenedése előttünk, ismeretlen olvasók előtt. Szépítés és mentegetőzés nélkül beszél Zénó a kábítószer-függőség legmélyebb bugyrairól és arról is, hogyan is van az, amikor elkezd felfelé mászni az ember a legmélyebb pontról. Talán a stílus egyszerűsége az, ami odabilincseli az olvasó figyelmét Zénó történetéhez.
Igen, valljuk be, kínosnak érezzük, ha hibázunk, és más hibáit sem fogadjuk el sokszor kedves megértéssel. A hiba ugyanis legtöbbünk gondolkodásában annak a jele, hogy valami nem jó, valami zavar lépett fel a rendszer működésében. Legyen szó munkafolyamatról, hétköznapi rutinról, vagy egy-egy iskolai feladat megoldásáról. Álljunk meg egy pillanatra, és lássuk meg a hibázásban rejlő lehetőségeket! A hiba arra tanít, hogy hogyan csináljunk valamit jobban. Így tehát a hiba nem egy elrontott lépés, hanem egy útja a fejlődésnek. Ebben erősít meg bennünket ez a cikk is.
Ha az augusztushoz közeledve még mindig azon töri a fejét, hol töltse nyári szabadságát, akkor ki ne hagyja ezt a cikket, mert jó ötletet kaphat belőle a Balaton melletti nyaraláshoz. Ha már most a jövő évi nyaralást tervezgeti, és azt reméli, hogy jövőre más lesz, jobb lesz, mint idén volt, akkor is érdemes meghallgatnia ezt a szállodaajánlást, ami lüktet a cikkíró személyes élményeinek az elevenségétől.
A férfisztriptíz ötven árnyalata
A sztriptíztáncos egy olyan foglalkozás, amelynek az ügyes-bajos részleteiről nem mindig hall az ember. Milyen is az, amikor egy férfi egy csapat visongó nő előtt táncol, majd vetkőzni kezd? Valóságos pszichológiai tanulmány is lehetne ez a cikk arról, hogyan reagálnak a nők a meztelen férfiakra, és mennyire tekintik a szereplő férfiak a munkájukat kihívásnak, mennyire egyfajta munkakörnek, amelyben karaktereket alakítanak. Az sem mellékes kérdés, mennyire viseli meg a barátnőjükhöz, feleségükhöz való kapcsolatukat a munkájukkal járó érzelmi zűrzavar.
Ha Önt minden kémiaóra előtt a hideg rázta, vagy leküzdhetetlen ásításokkal várta a kémiaórák végét, akkor most jól figyeljen! Lehet, hogy ez a cikk fogja örökre megszüntetni, vagy, hogy stílusosak legyünk, egy néhány perces kísérlettel szétrobbantani a bekövesedett ódzkodását a kémiától. Az itt megszólaló vegyész nagy-nagy szeretettel, lelkesedéssel beszél a tudományágáról, és megemlít sok olyan apró mozzanatot, amit talán a kémiakönyveket bújó megszállottak sem tudnak.
Lettország tele van olyan városokkal, terekkel, épületekkel, amelyek mindmáig nincsenek benne eléggé a köztudatunkban. A legtöbb ember arra a kérdésre, hogy „hova mész nyaralni?”, nem azt válaszolja, hogy Lettországba. Milyen kár! Riga, Lettország fővárosa bővelkedik a 19. századot idéző épületekkel, rejtélyes csigalépcsőkkel, hangos, nyüzsgő piacokkal, ahol a környék minden finomsága megkóstolható. A fővároson kívül ott a sok-sok szeretnivaló kisváros és persze a tenger, amit nem lehet kihagyni. Ez a cikk garantáltan kedvet csinál Lettországhoz, és szinte biztosak vagyunk benne, hogy a végén a legszívesebben önök is felkerekednének, és meg sem állnának Rigáig!
Sokan még mindig úgy gondolják, hogy az értelmileg akadályozottak valami „külön világ”-ban élnek, és mások, mint az értelmileg nem akadályozottak. Most megint csak rádöbbenhetünk, hogy mennyire nem állják meg a helyüket azok a vélekedések, hogy „ők mások” és az „ők” és „mi” különbségtétel sem lehet igaz. Ki ne szeretne dolgozni, azt érezni, hogy olyan a munkája, amit szívesen csinál. Ki ne szeretne szabadidejében cukrászdába járni, rollerezni a barátaival. A Szorgos kezek ház lakói pont ezt csinálják, csak talán nehezebben, több kanyarral, kitérővel az útjukon, mint az értelmileg nem akadályozottak. Most egy kicsit beleleshetünk a mindennapjaikba, és elmerenghetünk azon, hogy micsoda kedves tapintat van abban, ahogyan Ágiért szolidaritásból legalább még egy ember hord kendőt a fején vagy mekkora szeretet van abban, aki szalad az utolsó süteménymorzsáival valaki után, aki nagyon fontos neki.
Kívánhatnánk-e jobb úszóedzőt, mint Dragomán György „edzőjét”, Weöres Sándort? A jó „úszóedző” mellett mi minden van itt, ami fontos? A választás szabadsága, az ügyes tájékozódás a szüntelenül felénk jövő lehetőségek között, egy elrontott bárányesszé, amivel felsült az író, na, és érdemes még megemlíteni a „mindig valami újat tanulni” szenvedélyét is. Az sem egyszerű találós kérdés, hogy mi ér többet, pár mondatnyi írás, vagy két hét a Balatonnál?
A sorozat újabb részében látjuk Szofit és Tamást. Alig történik valami. Nyugodtan hömpölygő, álmos, merengélő délután van. Ez az az időszak, amikor a kérdések lassan fogalmazódnak meg, és a válaszok, ha jönnek egyáltalán, nem a kérdésre adnak feleletet, csak úgy, vannak. Tamás belefeledkezik a délutánba, Szofi közelségébe, a semmi-nem-történés apró örömeibe. Szofi rácsodálkozik az elfogadni tudásra és arra, hogy mi mindenből bomlott ki ez a délután. Aztán Tamás motoszkál, és megszólal az orosz keringő.
Bálint György, az egész ország „Bálint gazdája” mesél arról, mi mindent csinál így, majdnem száz évesen. Szóba kerülnek a kisgyerekként kapott pónik, a hamar érkezett felelősség, a második világháború, az egész huszadik század. Van valami olyan derűs, bölcs, szelíd atmoszférája a történetszövésének, hogy el tudnánk órákig is hallgatni, ahogyan mesél.