2016.11.15.
A Lapról hangrához sokszor érkeznek kérdések látássérült olvasóktól és leendő felolvasóktól, amelyek nagy része a regisztrációra és technikai információkra vonatkozik. Nemrég viszont egy olyan kérdést kaptunk, amelyre valószínűleg a közösségi összefogás minden munkatársa felfigyelt, mert nem a szokásos információkra kérdeztek rá, hanem egy látássérült olvasónkkal szerette volna a levél írója, Kinga felvenni a kapcsolatot. Ezt a kérést azért volt jó érzés olvasni, mert a Lapról hangrá-nak egy nagyon emberi vonulatára tapintott rá, arra, hogy a felolvasók segítségével nemcsak egyfajta „hangosújságot” szeretnénk adni a látássérülteknek, hanem arra ösztönözzük az olvasóinkat és a felolvasóinkat, hogy beszélgessenek a cikkekről, és ismerjék meg egymást minél jobban!
Kezdjük az elején a történetet! Idén tavasszal olvashattak a honlapunkon egy interjút az egyik lelkes olvasónkkal, Herbert Attilával, aki arról mesélt, hogyan választ cikkeket meghallgatásra, és persze arról is, mennyit számít egy felolvasó hangja, hangsúlyozása. Ezektől válik igazán élménnyé egy cikk olvasása.
Kinga korábban levelezett Attilával, a nevére rákeresve bukkant rá a vele készült interjúra. Így mesél korábbi ismeretségükről és a szándékról, hogy újra felvegye vele a kapcsolatot.
„Attilát évekkel ezelőtt egy felolvasás kapcsán ismertem meg. Egyszeri alkalom volt, az akkori munkahelyemen, egy rádió munkatársaként vállaltam önkéntességet egy felkérésre, ami a rádióhoz futott be. Többen is csatlakoztunk a felhíváshoz, ami arról szólt, hogy egy általunk választott könyvrészletet olvassunk fel, és a sok kis részletből majd összeáll egy CD, amivel a látássérült embereket ajándékozzák meg. Így került az anyag Attilához, akinek valamiért megtetszett a hangom, később kinyomozta az email címem, írt nekem, én pedig válaszoltam. Sokáig leveleztünk, barátság alakult ki közöttünk, aztán sajnos az én hibámból megszakadt ez a levelezés. Ennek ellenére nagyon sokszor eszembe jutott Attila, és próbáltam vele felvenni a kapcsolatot. Nemrég újra írtam neki, de nem voltam biztos benne, hogy a régi email-címe él még, hiszen nekem is megváltozott. Ezért kutakodtam a neten, hátha találok róla valamilyen hírt vagy információt, és így futottam bele a Lapról hangra vele készített interjújába. Írtam az oldalnak és kértem, hogy ha lehetséges, juttassák el hozzá a megkeresésemet, és ezek után „találkoztunk" újra."
Ez, a felolvasás révén kialakult barátság azért is jó hír, mert – habár nem a Lapról hangra kapcsán született – mégis azt példázza, amit mi is szeretnénk: azt, hogy olvasóink és felolvasóink egy-egy érdekes cikk és rokonszenves hang alapján beszélgessenek, barátkozzanak össze egymással.
Kinga az Attilával való megismerkedés előtt csak felületesen hallott látássérült emberekről. „Őszintén szólva személyes kapcsolatom soha nem volt látássérültekkel, talán csak dokumentumfilmekben, riportokban „találkoztam" velük."
Kingának a levelezés során a „látássérültek" nemcsak egy távoli kategória maradt, hanem egy rácsodálkozásokkal teli, nagyon is mindennapi helyzetekről töprengő beszélgetés részévé vált.
„Azt hiszem az „ép" emberek (nem szeretem ezt a kifejezést) elképzelni sem tudják, hogyan él egy fogyatékkal élő. Nem tudhatják, ahogy én sem tudhatom, milyen problémákkal szembesülnek nap mint nap, például hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeniük az álláskeresés során. Általában csak az jut eszünkbe, vajon hogyan választ ki két egyforma színű zoknit magának egy látássérült ember, vagy hogyan sminkeli ki magát nőként, de – ahogy azt Attilától is megtudhattam – ettől jóval komolyabb problémákkal is meg kell küzdeniük. Ilyen az előítélet, amivel sajnos újra és újra szembesülniük kell. Hiába van például jól hangzó diplomájuk, ha a helyzetük miatt csak civil szervezeteknél, részmunkaidőben foglalkoztatják őket…„
Örülünk, hogy hozzájárulhattunk Kinga és Attila „újratalálkozásához", és reméljük, sokat fognak a Lapról hangrá-n megismert cikkekről is beszélgetni.